… Távolról, az erdő sávjában, vidámnak és ünnepélyesnek tűnt, szokatlanul tiszta és egyenletes sárga színben ragyogott. Közelebb értem: egy elhagyatott föld volt, rég nem szántották, vetették, sűrűn benőtte valami alacsony, bokros növényzet, mely felől hirtelen egy kellemes, kesernyés virágillat csapott meg. „Hisz ez borbálafű, - villant be egy valaha olvasott növényhatározóból, - valami gyom féle…”

Friss szél süvített át az élő szőnyeg felett; az egész mező felélénkült és aranyló hullámok árasztották el, amelyek egészen a naptól árnyékossá váló erdő fáinak vonaláig elértek, hihetetlen sötétzöld és világossárga kontrasztot képezve a határon. „Mint egy értékes kehely malachit foglalatban.” – ugrott be egy hasonlat.
Magasan fent, a perzselő júniusi égen egy kánya lebegett. A forróság vihart jósolt. A nyugati horizont felett már hatalmas felhők sötétedtek, esőtől duzzadva, és csak a csúcsuk, a felhők szabálytalan, gyorsan kavargó szélei szikráztak vakítóan, olvadt ezüstként, elviselhetetlen fényt árasztva. Felerősödött a szél, a borbálafű összes virága sebesen ringott, mintha valamilyen egzotikus táncot járna.

A szemmel láthatatlan pacsirták százaitól zengett az egész erdő szenvedélyesen és szüntelenül. Mintha a vihar előtt a virágok és az erdő is énekelne és vele ez az ember lakta falvaktól távoli mező is. És tessék, aláhullottak valahonnan az égből a meleg, szürke tollpihék és lebegtek az aranyló borbálafű bokrocskái felett. Némelyik pacsirta közvetlenül a mező felett repkedett, virágról virágra szállva és szüntelen csiviteléssel töltve be a vidéket, mások pedig sűrűn csapdosva szárnyacskáikkal, függőlegesen felemelkedtek majd négy-öt méterre a föld felett megállva ugyanolyan hangosan örvendeztek az életnek.

Vihar előtti felhők tornyosultak szerte az égen, helyenként kékes-rózsaszínűek, mintha belülről izzanának. Észrevettem, hogy az erdő felett már csak egy szűk világoskék nyílás maradt, amelyből nyílegyenesen, széles vízesésként törtek a földig a napsugarak, puha, meleg fénnyel árasztva el az illatozó, nyári virágözönt. A feszült, elektromosságtól vibráló levegőben pedig hangtalanul tombolt a szanaszét repkedő nyárfa pihék vihara. És tessék! Valahol fülsüketítő dörrenés hangzott fel és az első hatalmas esőcseppek zajosan koppantak a borbálafű aranyló virágain. Abban a pillanatban, amikor megérkezett a zápor, hirtelen úgy tűnt, mintha az egész élő természet szabadon és megkönnyebbülten fellélegzett volna, mintha az összes fa, növény, madár és vad megörült volna a csillogó, nyugtalan, vastag vízfonalakból szőtt esőnek.

Bőrig ázva, egyedül a ködös és hirtelen elcsendesedett, a természet erőitől meggyötört mezőn, magam is némán gyönyörködtem, annak az embernek a mámoros boldogságával, akinek évente egyszer vagy talán kétszer adatik meg látni és bőrén érezni a természet ily gyönyörű, szilaj játékát.