Távolról, a fák folyosóján át vidám és díszes, hihetetlenül tisztán és folytonosan ragyogó sárgás foltnak tűnt. Közelebb mentem: parlagon hagyott szántó volt, melyet régóta nem művelt senki, s mostanra sűrűn benőtte valami alacsony, cserjeszerű növény. Kellemes, kesernyés virágillat áradt felőle. „De hisz ez borbálafű – idéztem föl magamban az egykor olvasott növényhatározót -, amolyan gyomnövény…”

Friss szél suhant át az eleven virágszőnyeg fölött, az egész szántó megelevenedett, és aranyló hullámok gördültek végig rajta, egészen az erdő árnyékban álló faláig, a sötétzöld és az élénksárga csodás kontrasztját teremtve meg. „Mint valami aranyozott csésze malachit foglalatban” – suhant át fejemen a hasonlat.
A tüzes júniusi égbolton magasan kánya körözött. A rekkenő hőség vihart jósolt. A horizont nyugati szélén már ott feketéllett egy hatalmas, esőtől duzzadó felleg. Csupán a zeniten tornyosuló felhők sebesen változó, rojtos szélei ragyogtak vakítóan, olvasztott ezüstként, elviselhetetlen fényt árasztva szét. Megerősödött a szél, a borbálafű virágai sebesen hajladoztak, mintha valamilyen egzotikus táncot járnának.
Pacsirták láthatatlan hada zengett, szenvedélyesen és szakadatlanul. Mintha minden dalolt volna a vihar előtt: a virágok is, az erdő is, és ez az emberlakta településektől távoli szántó is. Aztán a meleg, szürke gombolyagok lefelé zuhantak valahonnan az égből, majd az aranyló borbálafű cserjéi fölött kezdtek lebegni. Egy-két pacsirta közvetlenül a szántó fölött körözött: virágról virágra röppentek, és szűnni nem akaró cirpelésük betöltötte az erdőszélt. Némelyik meg sűrű szárnycsapások közepette függőlegesen fölemelkedett, s a földtől négy-öt méterre lebegve ugyancsak hangosan dicsőítették az életet.

Viharfellegek tornyosultak mindenütt az égen, néhol kékes rózsaszínűek, mintha belülről izzanának, s aztán észrevettem, hogy az erdő fölött már mindössze egy kicsiny, kéklő ablak tátong, melyen át széles, egyenes zuhatagként törtek a föld felé a napsugarak, lágy, meleg fénnyel árasztva el az egész illatozó nyári virágözönt. Az elektromossággal feltöltött, pattanásig feszült levegőben pedig nyárfapihék keringtek hangtalanul, tomboló hóvihart idézve. Aztán valahol fülsiketítő mennydörgés csattant, s az első hatalmas esőcseppek hangosan csapkodták végig a borbálafű aranyvirágait. Abban a pillanatban, mikor a zápor ideért, hirtelen úgy tűnt, mintha az egész élő természet szabadon és megkönnyebbülve sóhajtana fel, mintha valamennyi fa, növény, madár és vadállat együtt örvendezne a csillogó, vastag vízsugarakból sűrűn szőtt esőnek.

Bőrig ázva, egyes egyedül a párába borult és egyszeriben elcsöndesült – mintha az elemek gyűrték volna le – szántó közepén, némán ittam magamba azt a mámorító boldogságot, amely egy esztendőben csak egyszer, de legfeljebb kétszer adatik meg az embernek: egy ilyen gyönyörű ribilliót látni és érezni a természetben.

… Távolról, az erdő sávjában, vidámnak és ünnepélyesnek tűnt, szokatlanul tiszta és egyenletes sárga színben ragyogott. Közelebb értem: egy elhagyatott föld volt, rég nem szántották, vetették, sűrűn benőtte valami alacsony, bokros növényzet, mely felől hirtelen egy kellemes, kesernyés virágillat csapott meg. „Hisz ez borbálafű, - villant be egy valaha olvasott növényhatározóból, - valami gyom féle…”

Friss szél süvített át az élő szőnyeg felett; az egész mező felélénkült és aranyló hullámok árasztották el, amelyek egészen a naptól árnyékossá váló erdő fáinak vonaláig elértek, hihetetlen sötétzöld és világossárga kontrasztot képezve a határon. „Mint egy értékes kehely malachit foglalatban.” – ugrott be egy hasonlat.
Magasan fent, a perzselő júniusi égen egy kánya lebegett. A forróság vihart jósolt. A nyugati horizont felett már hatalmas felhők sötétedtek, esőtől duzzadva, és csak a csúcsuk, a felhők szabálytalan, gyorsan kavargó szélei szikráztak vakítóan, olvadt ezüstként, elviselhetetlen fényt árasztva. Felerősödött a szél, a borbálafű összes virága sebesen ringott, mintha valamilyen egzotikus táncot járna.

A szemmel láthatatlan pacsirták százaitól zengett az egész erdő szenvedélyesen és szüntelenül. Mintha a vihar előtt a virágok és az erdő is énekelne és vele ez az ember lakta falvaktól távoli mező is. És tessék, aláhullottak valahonnan az égből a meleg, szürke tollpihék és lebegtek az aranyló borbálafű bokrocskái felett. Némelyik pacsirta közvetlenül a mező felett repkedett, virágról virágra szállva és szüntelen csiviteléssel töltve be a vidéket, mások pedig sűrűn csapdosva szárnyacskáikkal, függőlegesen felemelkedtek majd négy-öt méterre a föld felett megállva ugyanolyan hangosan örvendeztek az életnek.

Vihar előtti felhők tornyosultak szerte az égen, helyenként kékes-rózsaszínűek, mintha belülről izzanának. Észrevettem, hogy az erdő felett már csak egy szűk világoskék nyílás maradt, amelyből nyílegyenesen, széles vízesésként törtek a földig a napsugarak, puha, meleg fénnyel árasztva el az illatozó, nyári virágözönt. A feszült, elektromosságtól vibráló levegőben pedig hangtalanul tombolt a szanaszét repkedő nyárfa pihék vihara. És tessék! Valahol fülsüketítő dörrenés hangzott fel és az első hatalmas esőcseppek zajosan koppantak a borbálafű aranyló virágain. Abban a pillanatban, amikor megérkezett a zápor, hirtelen úgy tűnt, mintha az egész élő természet szabadon és megkönnyebbülten fellélegzett volna, mintha az összes fa, növény, madár és vad megörült volna a csillogó, nyugtalan, vastag vízfonalakból szőtt esőnek.

Bőrig ázva, egyedül a ködös és hirtelen elcsendesedett, a természet erőitől meggyötört mezőn, magam is némán gyönyörködtem, annak az embernek a mámoros boldogságával, akinek évente egyszer vagy talán kétszer adatik meg látni és bőrén érezni a természet ily gyönyörű, szilaj játékát.

... Távolban, a szétnyílt erdővel szegélyezetten egyszer csak megjelent az a valami - vidám ünnepélyességben, szokatlanul tiszta és békésen aranyló ragyogásban. Közeledvén, egy elhagyott mezőnek bizonyult, amelyet nem szántott, nem vetett senki időtlen idők óta és mára sűrűn lepték el valamiféle töpörödött növények-bozótok. Azokból hirtelen egy kellemes keserű-virágos illatfelhő szállt felém. Igen, ez bizony repce, - eszembe jutott a valamikor olvasott botanikus atlaszból - valamiféle gaz...

Friss fuvallat suhant át az élő szőnyeg felett, az egész mező szikrázó arany hullámokkal kezdett fodrozni, amelyek az árnyat vető erdőfalig gurultak el, képezvén a sötét zöld és a fénylő sárga csodálatosan éles határát. Mint egy ékszercsésze malachitszegéllyel - villant fel a gondolatomban.
A júniusi ég fülledt forróságában magasan lebegett egy kánya. A forróság egy vihar előhírnökének tűnt. Egy hatalmas felhő esőtől duzzadóan már sötétedett a horizont nyugati részén. És csak a fejem felett a felhők cikkcakkos, gyorsan mozgó szélei az olvadt ezüst színével csillogtak vakítóan, az elviselhetetlen fényt sugározva. A szél erősödött, a repce minden virága gyorsan imbolygott, mintha egy egzotikus táncot járna.

Szenvedélyesen és szüntelenül csengett a sok láthatatlan pacsirta hangja. Mintha a vihar előtt mind énekeltek volna - a virágok, az erdő és ez a minden településtől távol lévő mező. De íme, a kis langyos szürke gombolyagok leereszkedtek valahonnan az égről és az aranysárga repce kis bokrai fölött maradtak lebegve. Néhány pacsirta éppen a mező felett keringett és virágról virágra szállva szüntelen fűrészelőhanggal töltötte el a környék levegőjét. A többiek a szárnyacskáik sűrű repdesésével szállták függőlegesen felfelé és ők is - négy-öt méterre a föld felett lebegve - hangosan dicshimnuszt zengtek az életről.

Baljós felhők tornyosultak mindenhol az égen - itt-ott kékesen rózsaszínűek, mintha izzítottak lennének belülről, és láttam, hogy az erdő felett csak egy utolsó kis kékes ablak maradt már meg, ahonnan egyenes és izmos zuhatagban napsugarak törtek át a föld felé, az összes nyári illatozó virágzást elöntve meleg lágy fénnyel. És a sűrű, villamossággal töltött levegőben némán tombolt a szálldosó nyárfapihék vihara. De egyszer valahol fülsiketítő mennydörgés hallatszott és az első nagy esőcseppek zajos ostorral rácsaptak a repcevirágok aranyára. Abban a pillanatban, amikor kitört a felhőszakadás, hirtelen úgy tűnt, hogy az élő természet szabadon és megkönnyebbülten fellélegzett, hogy az összes fa, növény, madár és állat ujjongtak a csillogó, bolondos, sok vastag vízsugárból szőtt esőnek.

Bőrig ázva, a ködbe borult, hirtelenül elcsendesedett - mintha az elemi erőkkel elnyomott - mezőben magányosan állva, én is némán élveztem azt a mámorító boldogságot, amely az embernek egy évben csak egy vagy talán két alkalommal adatik, hogy a természet csodálatos zűrzavarának tanúja és részese is legyen.

Távolról ... az erdőben folyosón, úgy tűnt, szórakoztató és elegáns, csillogó szokatlanul tiszta és szinten sárgaság. Azért jöttem közelebb: az elhagyott területen, nem szántott és szétszórt a, és most sűrűn benőtt növények, néhány alacsony bokrokat. Közülük hirtelen szállt kellemes keserű-virágos aroma. "Igen, a tél zsázsa - emlékszik Egyszer olvastam egy botanikus atlasz - egy kis füvet ...".

Friss szél söpört végig az élő szőnyegen és elkezdett játszani az egész területen zaperelivalos arany hullámok dokatyvayutsya az árnyas nap fa falak, alkotó csodálatos kontrasztot a sötétzöld és fényes sárga. "Mint egy értékes malachit tál peremén" - villant összehasonlítást.
Magasan az égen lebegett fülledt június kite. Viharos hőt. Több mint a nyugati horizonton elsötétül hatalmas felhő duzzanat eső. És csak a zeniten egyenetlen gyorsan kiszorítja a széleit a felhők tükröződő olvadt ezüst, váladékozó elviselhetetlen fény. Wind emelkedett, a nemi erőszak virágok hamar megingott, mintha végző egzotikus tánc.

Rang, szenvedélyesen és szüntelenül, sok az a szemnek láthatatlan pacsirta. Ha a vihar előtt énekelt és a virágok, és az erdő, és ez messze nem az emberi települések területén. De itt van a meleg szürke csomók esett valahol az égen, és a fölött lebegett bokrok arany repce. Néhány pacsirta lebegett felett terén pereparhivaya a virág a virág, és kitölti a helység szüntelen fűrészelés. Mások, gyakran csapkodott szárnyak fel és függőlegesen lebegett méteres négy-öt föld feletti és hangosan dicsérte életet.

Baljós felhők tornyosultak az égen, itt-ott kék-rózsaszín, mintha ragyogó belülről, és láttam, hogy az erdőben már csak enyhe kékes ablakot, ahonnan közvetlen legszélesebb vízesés megtörte a földön gerendák, öntés meleg, lágy, illatos virágzik egész nyáron. És egy szűk, villany töltötte meg a levegőt csendesen tomboló hóviharban a repülő körül Aspen pihe. De itt valahol fülsiketítő mennydörgés, és az első nagy esőcseppek zajos hlestanuli arany szín a nemi erőszak. Eljött a pillanat, amikor a felhőszakadás, hirtelen úgy tűnt, hogy az összes vadon élő állatok szabad, és megkönnyebbült, hogy a fák, növények, madarak és állatok boldog pezsgő, vspoloshnomu, szőtt vastag vízsugarak, eső.

Áztatta a bőr, az egyik ködös, és hirtelen visszafogott, mintha eltört az elemeket a területen, én is élveztem a csendet mámorító boldogságot az ember, amely egy, talán két alkalommal adott, hogy látni és érezni a csodálatos zavart a természetben.

... A szokatlanul tiszta és egyenletesen sárga ragyogásával vidámnak és szépnek tűnt az erdei ösvény távlatából. Közelebb mentem hozzá: elhanyagolt, régóta megműveletlen mező volt, amelyet már sűrűn benőttek valamilyen nem túl magas, bokorszerű növények. Ezekből hirtelen kellemesen kesernyés virágillat áradt felém. "Tarlórépa, — ugrott be egy régen olvasott botanikai atlasz képe, — valami gyomnövény...".

Friss szellő futott végig ezen az élő szőnyegen, amelytől az egész mező életre kelt, és aranyszínű hullámai egészen az erdő árnyékot adó faláig fodrozódtak, a sötétzöld és a rikítósárga meglepő ellentétét létrehozva. "Mint egy malachitba foglalt értékes serleg" — villant be a hasonlat.
A júniusi melegben kánya körözött magasan az égen. A rekkenő hőség közelgő vihart jósolt. A horizont nyugati szélén már ott sötétlett egy kiadós esőt ígérő hatalmas felhő. Csak a zeniten csillogtak az izzó olvadék elviselhetetlenül vakító fényével az egyenetlen, gyorsan kavargó felhők szélei. A megerősödő széltől a tarlórépa virágai úgy lengedeztek, mintha valamilyen egzotikus táncot adtak volna elő.

Égtelen zenebona kezdődött. Láthatatlan pacsirták szenvedélyes és szűnni nem akaró hangja hallatszott. Mintha a vihar előtt a virágok, az erdő és az emberektől távoli mező is éneklésbe kezdett volna. Meleg, szürke kis gombócok estek le valahonnan az égből, majd csüngtek az aranyló tarlórépa bokrain. Néhány pacsirta közvetlen a mező felett keringett, röpködött virágról virágra, és megtöltötte a határt szűnni nem akaró hangzavarral. A többiek, szárnyacskáikkal sűrűn verdesve függőlegesen felemelkedtek, majd a földtől négy-öt méter magasan egy helyben egyensúlyozva ugyancsak hangosan örültek az életnek.

Viharfelhők tornyosultak mindenfelé, néhol olyan kékes rózsaszínűek, mintha belülről hevítették volna ezeket, és ekkor vettem észre, hogy az erdő felett már csak egy égszínkék ablakocska maradt, amelyből egyenes, széles vízesésként törtek a föld felé a napsugarak, lágy meleg fénnyel árasztva el a nyárillatú virágokat. A levegőben, amely már telítődött elektromossággal, zajtalanul tombolt a nyárfaszöszből képződött hóvihar. Valamibe fülsiketítően belecsapott a villám, és az első nagyobb esőcseppek is elkezdték zajosan csapkodni a tarlórépa aranyló virágait. Abban a pillanatban, amikor a zápor megérkezett, hirtelen úgy tűnt, hogy az egész élővilág felszabadulva és megkönnyebbülve fellélegzett. Mintha minden fa, növény, madár és állat megörült volna ennek a vakító, nyugtalanító, vastag vízsugárból szőtt esőnek.

Egyedül, teljesen elázva álltam a ködbe borult és hirtelen elcsendesült, a természeti erők által szó szerint megsanyargatott mezőn, és én ugyanúgy elcsendesülve, a szerencsétől megrészegülve gyönyörködtem a természet gyönyörű zűrzavarában, amelyet látni és érezni évente egyszer, talán jó ha kétszer van esélyem.